A magyarországi nemességet megelőző legrégebbi társadalmi elődrétegek az ún. kondicionáriusok közül kerültek ki. Ezeknek három alapcsoportját különböztethetjük meg:
Iobagiones regni – királyi jobbágyok, mint személyileg szabad jogállású társadalmi csoport, a királytól nyert adományok birtokában annak hadi szolgálatában álltak. Személyi szabadságuk semmiben sem volt korlátozva, a későbbi nemességgel voltak egyenjogúak.
Iobagiones castri – várjobbágyok. A királyi várak védelmi szolgálatát ellátó népek, akik nemcsak katonák voltak, de kézművesek, kőfaragók, ácsok és mindazok, akik a vár védelmi funkciójának építésében és fenntartásában fontos szerepet tölthettek be. Az előző csoporttal szemben csak várvédelmi feladatokat láttak el, hadjáratokban nem vettek részt. A jobbágysághoz hasonlón tized fizetésére is kötelezve voltak.
Castrenses, populi castri – várnépek. A várakban vagy várallyakon letelepült lakosság, főként szolganépek, a várak gazdasági életének bebiztosítói. Szolgálatukért cserébe a várföldek hasznának élvezői voltak. Századokba (centuriae) szerveződtek, ez alól kivételt csak a speciális tevékenységeket űzők képeztek. A jobbágysághoz hasonlóan természetbeni adót vezettek el. Az említett társadalmi csoportok a 13-14. század folyamán fokozatosan felbomlottak, felső rétegeik az alakuló nemesség, alsó rétegeik az egységes jobbágyság részévé váltak.
A nemesség, mint társadalmi rend kialakulása Magyarosszágon a 13. század első évtizedeire tehető. A királyi hatalom fokozatos gyengülésének következtében a privilegizált rétegek képviselői igyekeztek magukat az addigi uralkodói hatalom gyakorlása alól kivonni, ami a királyi várispánok joghatósága alóli mentességükben is megnyilvánult. II. András 1222-ben kiadott Aranybulája értelmében a nemesség vagyonjogi dolgai felől csakis az uralkodó volt hivatott dönteni. Ez a várispánok hatóságának végérvényes leépülését vonta maga után. Ezzel egyidőben már kialakult a nemességnek az az előkelő rétege is, amely pl. nem volt köteles a külföldi hadjáratokban részt venni és saját sereget is tarthatott (bárók – barones, zászlós urak).
IV. Béla király igyekezett a királyi hatalom stabilitását biztosítani. Az apja által adományozott birtokok királyi kézre való visszakerítésére tett igyekezetei természetszerűleg belpolitikai érdekösszetűzésekhez vezettek, amelyek következményei a tatár hordák elleni, 1241. áprilisában elszenvedett, Muhi pusztai vesztes csatában is megnyilvánultak. Az előkelők hatalmának kiegyensúlyozására az uralkodó a középnemességet erősítő állapotok támogatására összpontosított, amely középnemesség királyi adományok útján az addigi királyi serviensek (servientes regis) rétegéből alakult ki. A későbbiek folyamán, az 1397-es temesvári országgyűlés határozatai következtében mindazok, akik katonai ellenszolgáltatás fejében földtulajdon adományához jutottak, személyesen hadviselésre lettek kötelezve (insurrectio personalis). Ez alól csak az öregek és a betegek alkottak kivételt, akik viszont kénytelenek voltak maguk helyett helyettest biztosítani. A tehetős nemesek ugyanakkor minden húsz jobbágyuk után egy íjászt voltak kénytelenek kiállítani. Érdekességként jegyezhetjük meg, hogy az akkor aktuális török-ellenes harcokra az egyházi adók felét vezették el. Ugyanakkor a külföldi mágnások birtokai elkobzás tárgyát képezték, ez alól csak néhányan nyertek kivételt, mint pl. Stiborici Stibor.
Luxemburgi Zsigmond a nemességgel szemben további, gazdasági jelentőségű engedményeket tett, nevezetesen abban, hogy azok magánvámjain való fizettségi kötelességek tekintetében nem adományozott új szabadságleveleket. Az egyértelműen jelenlévő, vagyoni és szociális különbségek ellenére a nemesség Magyarországon – a vonatkozó 1608-ban kiadott törvénycikkek megjelenéséig – osztatlan volt. Ez alól csak a mágnások (magnates, maiores) alkottak kivételt, akik közé viszont csak azok számítódtak, akik az ország területének legalább egy százalékát magukénak tudhatták.
A mai Szlovákia területén élő újkori nemesség több rendre osztható: mágnásokra, prelátusokra és a többi nemesre.
Mágnások (domini, magnates, barones). Két csoportra oszthatók: Barones regni ex oficio – országos, vagy udvari főhivatalt viselő nemes, mint pl. királyi kamarás, asztalnok, tárnokmester stb.
További csoportjuk: Barones solo nomine – birtokaik nagysága alapján nevezett bárók.
Prelátusok – főpapok (érsekek, püspökök, prépostok). Eredetileg szintén a mágnásokhoz számítódtak. A 17. században ide sorolhatók az apátok is.
A nemesség többi részét a kisnemesek (predialisták, armalisták, kurialisták), birtokos nemesek valamint címzetes nemesek alkották. A predialisták a nemesség legkevésbé privilegizált rétegét alkották és eredetileg főpapok és bárók katonai szolgálataiért nyert előjogokat élveztek. Az újkorban ilyen jogállásban például az esztergomi érsek verebélyi és vajkai székének predialistáit említhetjük. A predialisták személyre szóló országos nemességet nem bírtak, jogaikat székükön kívül csak kollektív formában érvényesíthették. Háború idején az érsek bandériumában kellett harcolniuk.
Kurialisták – nobiles unius sessionis. Egytelkes nemesek, akik elnevezésüket adomány útján nyert nemes telkük, kúriájuk után kapták. Általában a középkori szabad jobbágyok, vagyserviensek leszármazottjai. Gyakran tipikus településeket alkottak, amelyen néhány kúriából tevődtek össze. Magyarországon az ilyen települések száma kb. 1200-ra tehető. Pozsony megyében például a Csallóközben volt megtalálható az ilyen településeknek egész láncolata.
Armalistáknak nevezzük azokat a nemeseket, akik előjogaikat címeres nemeslevél adományozásával nyerték, birtokadomány nélkül. Ezeknek csoportjába sorolható a Trstensky család is. Címereslevelek adományozásával Magyarországon a 14. századtól találkozhatunk, s ennek gyakorlata egészen 1918-ig fennmaradt. Az armalisták a kurialistákkal együtt az újkori forrásokban gyakran taksalistákként (taxalistae) szerepelnek, mivel 1595-től kezdve honos megyéjük házipénztárába háziadót, másnéven taksát voltak kénytelenek fizetni.
A középkori Árva területén csak kis számú nemes családdal találkozhattunk volna. Ennek számos oka volt. A 13. század elejéig a vármegyét főleg erdők borították be, aminek következtében az eredeti lakosság csak néhány helyszínhez kötődött. Ilyenek voltak pl.: Isztebne (Istebné), Pucó (Pucov), Revisnye (Revišné, ma Veličná része), Turdossin (Tvrdošín), Trsztena (Trstená), Nagyfalu (Veličná). A 13 – 15. század folyamán tapasztalható kolonizálási folyamatoknak köszönhetően a teleplülések száma nagymértékben megemelkedett. Ezekben a folyamatokban egyrészt az időközben túlnépesedett őslakosság, mástrészt pedig a környező, nagyobb demográfiai mutatókkal rendelkező vármegyék lakossága játszotta a főszerepet. Természetesen a nemesség is kivette belőle részét: Jasenovát például liptói nemesek alapították, Isztebnén pedig túróci társaik telepedtek le nagyobb mértékben. Trsztena német betelepülés következményeként jött létre.
Az árvai nemesség középkori szociostruktúrája inkább egyöntetűnek mondható. Nagyrészt kisnemes családok alkották, előkelő mágnásokkal csak elvétve találkozhatunk. Jórészt hazai gyökerekkel rendelkező királyi alatvalók, illetve soltész-családok leszármazottjairól volt szó. A 13. század folyamán rajtuk kívül csak a Hont – Pázmány (Hunt-Poznan) nemzetség és a Balassáknak (Ballassa) voltak itt nagyobb birtokaik. A felvázoltak értelmében a helyi nemesség közeli rokoni kapcsolatokat tartott fenn a liptói és túróci nemességgel. Az árvai nemesség számának hozzávetőleges megállapításához illusztatív forrásnak számíthatnak az 1391-es Liptó- és Túróc megyei registrumok (összeírások).
Ezek a registrumok, amelyek a Liptó megyei madocsai Literátus János oklevélhamisító tevékenységének leleplezése után jöttek létre, a lajstromba vett 65 liptói és 54 túróci hiteles birtokadománnyal ellentétben csak 5 árvai esetet, illetve adománycímzett családot említenek. A 16. század végén Árva mai szlovákiai részén 72 település mutatható ki, ezek közül Trsztena, Turdossin és Nagyfalu (Veličná) mezővárosi rangú. A többi település kisebb falu nagyságú, amelyben – mint azt az 1598-as potraösszeírás mutatja – nem volt több húsz adóköteles portánál (porta – az újkorban túlnyomórészt egy házhelynél nagyob adóegység). A nemesség előfordulási tekintetében Árva nem mutat egyöntetű képet. Legtöbb nemes családdal Nemesdedina (Zemianska Dedina, ma Nižná része), és Medvedze (Medvedzie, ma Tvrdošín része) találkozhatunk. Ezek a települések karakterük szerint a kuriális falvakhoz álltak a legközelebb.
A mai napig itt élnek a Medvedszky (Medvecký), Zsuffa (Žufa), Dedinsky (Dedinský), Vilcsek (Vilček) családok képviselői.
A Vilcsek család szintén soltészi jogokkal bírt. Elődjei a mai Lengyelország területéről származnak (Oravka pod Vilcskom). Itt említődik 1625-ben soltészként Vilcsek Márton. Feleségével, Szenkovics Dorottyával, továbbá Szaniszlóval és feleségével, Monyak Zsófiával és más rokonával együtt 1647. február 20-án, I. Lipóttól nyer címeres nemes levelet. A család címerét kék pajzsmezőben, zöld pázsiton ágaskodó, jobbra fordult ezüst farkas alkotja, amely felemelt jobb mellsőjében szablyát, baljában pedig máltai keresztet tart. A sisakdísz koronából kiugró, a pajzsbelivel megegyező farkas. A Monyák család szintén hasonló gyökerekkel rendelkezik, képviselői a mai lengyel Zubricon tűnnek fel soltészokként. Ilyen minőségben például Monyák András 1625-ben a település nagyobb felét a magáénak tudhatta. Az árvai várral szemben katonai kötelezettségei voltak. A családból nemesi címet Monyák Máté nyert feleségével, Novobilsky Annával és gyermekeivel, Jánossal, Szaniszlóval, Zsófiával és Annával. Armálisuk 1647. február 21-én lett kiadva. Külön érdekessége, hogy az általa adományozott címer teljes mértékben megegyezik a Vilcsek család fent leírt címerével.
Nagyfalun (Veličná) a mai napig megtalálhatjuk a Csutka és az Abaffy (Abafi) családok leszármazottjait. A Loksanszky család ellenben Lokca (Lokca) községből származik,amely Námesztótól (Námestovo) nem messze található. Elődei szintén soltészok voltak, 1625-ben Lokcansky Kristóf 
kerül társaival, Furind Gáspárral és Kosovec Mihállyal említésre. A családból Lokcsánszky György, János és István nyert I. Lipóttól nemesi címet; privilégiumuk további címzettje Klenowskych János volt. Az oklevél Árva megyében 1722-ben került megerősítésre. Lokcsánszky Jánosról ismert, hogy Caraffa generális vezetése alatt harcolt. A család címerét kék mezőben, zöld pázsiton magasló templom alkotja, kettő toronnyal és vörös tetővel. Sisakdísze koronából növekvő, kardot tartó ezüst alkar. A takarók mindkét oldalon kék – arany színűek.
Az újkori trsztenai nemes családok közül az alábbiak ismertek: Dávid, Dedinszky, Medvedszky, Zsuffa, Loksanszky, Vilcsek, Gasparides és a Liptóból ide származott szentannai (de Szent Anna) Dobák.
Lestin (Leštiny) környékén már 1548 körül adatolható több Zmeskál (Zmeškal) – féle kastély, vagy kúria. Ugyanakkor Sziklaháton (Záskalie) találjuk a Skrabák (Škrabák) család elődjét, János szolgabíró fiát Pétert, aki nádori szolgálatban állt. Ugyancsak nádori szolgálatban állt bajai és gecefalvai (de Baja et Gecelfalva, utóbbi ma Poruba, szl. Oravská Poruba része) Bajcsy Antal családja is. Antalnak második fia, Péter 1608-ban Thurzó György nádortól egy benyólehotai (Beňovská Lehota, ma Alsókubin, szl. Dolný Kubín része) és egy gecefalvai kúriára nyert adományt. 1587-ben Mokrágyon (Mokraď, ma Alsókubin része) a szepesi gyökerekkel rendelkező Szontagh család tűnik fel.
Dluhán (Dlhá nad Oravou) élt a liptói származású Dluholucky család, amelynek tagjaival már a 15 – 16. század fordulóján találkozhatunk. 1625-ben Dluholucky György és Mihály soltészokként tűnnek fel. Családi címerük: kék mezőben, zöld pázsiton fiókáit önnön vérével tápláló pelikán. A sisakdísz megegyezik a pajzs képével. Takarói mindkét oldalon kék – arany színűek.
A 17. század folyamán az eredetileg soltészi jogokkal bíró családok nagy része, I. Lipót császárhoz való lojalitásuknak köszönhezően, nemesi címhez jutott. Szlanicáról (Slanica, ma Námesztó, szl. Námestovo része) származott az a Bernolák család (Brnolák de Szlanicza), amelynek későbbi leszármazottja a szlovák irodalmi nyelv úttörője, megapalítója, Anton Bernolák volt. A családdal már 1625 körül találkozhatunk, képviselői soltészok voltak – ekkor még Slaniczky néven. Nevezetesen Slaniczky Mihály említődik soltész – társával, Romanik Jakabbal egyetemben. Címeres nemeslevelet Brnulla alias Slaniczky Mátyás nyert I. Lipóttól, 1681. június 15-én. Az oklevelet 1682 február 23-án hirdettették ki az árvai várban. Az armális által nyert címerük a következő: hullámpólyával kettévágott kék pajzsmező talpában ezüst sziklabérc meredezik. A mező pólya feletti részében három, zöld szárú piros rózsa. A sisakdíszt ezüstszarvas alkotja, kiugrón ábrázolva. A takarók kék – arany és ezüst – vörös színűek.
Szintén jelentősnek mondható a klini (Klin) származású Klinovsky család, amely a 20. századig fennmaradt. Elődjének az 1625-ben feltűnő klini soltészt, Klinovsky Jakabot tartjuk, aki az árvai várnak teljesített hadi szolgálatot. A Medzihradsky családból származott az ismert szlovák pedagógus és nemzetébresztő, Adolf Medzihradský (1835-1919).
A család gyökereit a liptói Szentanna (Svätá Anna) községből származó Alman családban kell keresnünk. Utóbbiakról már 14. századi adatokat is fellelhetünk. Címerük: kék pajzsmezőben, zöld pázsiton fiókáit vérével tápláló pelikán. Sisakdísze páncélos, szablyát tartó kar, a szablyára török fő van tűzve. Takarói kék-arany és ezüst-vörös színűek. Párnica községből származik a Párniczky (Párnický) család. Szintén soltész – ősökkel rendelkezik, de tagjai már 1550-ben nemesként lépnek fel a forrásokban. A családból származó soltészokkal azonban még a 18. században is találkozhatunk. Ugyancsak így említődik a községben 1625-ben Parniczky Jakab testvérével, Mihállyal. A család több ágra szakadt, ezek képviselői Pozsony, Nyitra és Pest megyékben tűnnek fel. A családból származik Juraj Párnický ismert szlovák rendező is. Címerük: kék pajzsmezőben, zöld pázsiton növekvő zöld lombú fa alatt jobb oldalt álló, balra fordult medve, baloldalt szembe fordult páncélos vitéz. Sisakdíszét a pajzsbeli medve alkotja. A takarók kék-ezüst és vörös-ezüst színűek.
Végül nem hagyhatjuk említés nélkül azt a családot sem, amelyikből a szlovák líra egyik legnagyobb megtestesítője, Pavol Országh – Hviezdoslav származik. A 17. század vége felé tehát Árva már inkább bővelkedett a nemes családok tekintetében. Természetesen összmagyarországi tekintetben jelentősége periférikusnak mondható, és kevés kivétellel az itteni családok is csak ritkán lépték át a regionalizmus határait. Kétségtelen viszont, hogy a ma ismert Árva képének alakulásán mindegyikük otthagyta a maga tevékeny kézjegyét.
