Trsztena 1371-es alapítását tekintve a régebbi szerzők közül többen megyező módon nyilatkoznak. Azóta a település elnevezései a következőképpen módosultak az írott forrásokban: 1371 Bingenstedt, 1379 Krisina, 1420 Trstena, 1427 Stadtsek, 1437 Nadasd, 1520 Trstena, 1609 Therstene aliter Stadtsek, 1625 és később Trstená, magyarul Trsztena, németül Bingenstadt.
Az általánosan elfogadott nézet alapján alapítójának azt a Schvankomirt (Schwncomir, Schwankomir) és rokonságát tartják, aki Árva akkori urának, opolei Piaszt László magyar nádornak volt a jegyzője. Schwankomir 1371-ben Hertel Jánost Turdossin (Tvrdošín) határában való új település létrehozásának jogával ruházta fel. Az erről szóló oklevél Schwankomir jegyzőt sógorával, Lászlóval és testvéreivel, Jankóval, Grimkóval, Junislavval és Wismerrel említi. Ők mindannyian Anjou Lajos király által személyükre ruházott jogaik alapján településük, Turdossin (Wardossin) határából Hertel János és fiai, Jakab és Márton részére bizonyos erdőket hasítottak ki, hogy azok ott – saját kérésüknek megfelelően – várost alapíthassanak.
Az oklevél szerint továbbá Hertel Jánost és utódait az újonnan alapított település örökös bírói – soltészi (scultetus, advocatus) tisztje illette. A későbbi trsztenai nemes családok létrejöttének gazdasági feltételeit a német eredetű emfyteutikus (örökhaszonbérleti) jog alkalmazában lelhetjük fel. Ez szerint a soltész, bár nem volt nemes, földesurával való megegyezése alapján az általa alapított település örök bírói tisztségén túl szabadon bírt föld tulajdonához, és kisebb, eredetileg regálisnak számító jogokhoz is jutott: italkimérés, vágóhíd fenntartása, malomtartás, esetleg vámszedés joga stb.
Természetesen ezen jogok pontos köre nem volt előre meghatározva, inkább az adott felek írásos megegyezésének volt a függvénye. A soltész családjának azonban ezen jogok mindenképpen gazdasági, és más előnyöket biztosítottak. Például a trsztenai soltészok felett a vármegye ispánján, vagy az árvai vár urán kívül senki sem ítélkezhetett. Az 1371-es oklevél szerint a határból kihasított, későbbi trsztenai erdőrész a zabiedovi patakkal kezdődött (Zawoda) és a bukovinai völgy felé terjeszkedett. A vonatkozó források értelmében az itteni soltészok pontos jogköre a következő volt: 1. A Pál – féle rétek Pál fiait illetik, csakúgy mint a városban levő két udvarhely is, amelyeket örök időn keresztül bírhatnak. 2. Hertel János soltész az Árva patakon bárhol malmot tarthatott fenn anélkül, hogy ebbéli jogában őt vagy örököseit bárki korlátozta volna (ez a kitétel a kisebb regálékkal rendelkező nemesekre vonatkoztatható, akik a soltészokra ilyen téren gazdasági vetélytársakként tekintettek, ami gyakorta összetűzésekhez vezetett). 3. A soltész és örökösei a határban való kőfejtés jogával is rendelkeztek. 4. A határban való halászati és vadászati jog, kis- és nagytestű vadakat is beleértve. 5. Az új város neve Bingenstadt, s mindazok, akik alapítása után megtelepedtek benne a német jogszokások érvényesíthetésének ígéretét kapták. 6. Amennyiben a város terjeszkedni kezd, és körülötte újonnan alapított soltész – telepek jönnek létre, ezeknek fellebviteli széke Hertel soltész és utódai vezetése alatt fog működni. 7. A soltész esküdt ülnökével együtt pallosjogot nyert, tehát joga volt súlyos testi fenyítéseket (korbácsolás, testi kínzás, megvakíttatás, kerékbetörés, akasztás és lefejezés) alkalmazni. 8. A soltész vásártartási jogot (ius forensis) nyert. 9. a várospolgárok fürdőjoggal ás árumérési joggal rendelkeztek 10. A pék- és cipészműhelyek a soltészt illették 11. A vándor-, vagy más kézművesek a várostól egy magyar mérföldnyi távolságon belül meg nem telepedhettek és a soltészt, vagy a polgárokat jogaikban nem károsíthatták. 12. A soltész és utódai a határban öt szabad földdel rendelkezett. 13. A helyi pap két teleknyi földdel rendelkezhetett. 14. A soltész, mind pedig a többi újtelepes húsz évre szóló adómentességet nyert. 15. A letelt húsz év után a lakosok minden egységnyi földjük után Szent Márton (november 11.) ünnepén 1 aranyforintot, Keresztelő Szent János ünnepén 16 dénárt tartoztak fizetni, húsvét napján és karácsonykor pedig ajándékokat tartoztak előadni. 16. A fizetségből minden hatodik florénus a soltészt illette. 17 A soltész felett Schvankomir javainak egy esküdtje sem ülhetett törvényt, a fősoltészt (advocatus) leszámítva, ám ekkor is legalább kettő – három soltész társaságában. 18. A soltész és a város kocsmatartási jogot nyert, annak védelmével is, miszerint egy mérföldnyi körzetben kocsmát tartani nem szabadott. Amint látható, a privilégium egyes meghatározásai a település viszonylag gyors fejlődését voltak hivatottak biztosítani. Később, az oláh jogkör elterjedése után az újonnan alapított települések soltészainak előjogai nagymértékben korlátozódtak
A trsztenai példa nagyszerűen illusztrálja egy településnek a soltész jogaival párhuzamosan történt, német mintájú városjogainak az elnyerését. Ennek köszönhetően jogállásában, fejlődésében elődjét, Schvankomir családjának törvényhatósága alatt megmaradt Turdossint is hamarosan megelőzte – annak ellenére, hogy ott királyi harmincadállomás is létezett.
Meg kell említenünk, hogy a mondott időszakban egy bizonyos Hertel nevű soltészt Eperjes (ma Prešov) városában is említenek. 1389. július 19-én Eperjes bírája és tanácsa hitelesítette a helyi Szent Miklós templom elhunyt intézőjének, Stier Miklósnak végrendeletét, amely hagyatéka kezelőiként Buchius Miklóst és Hertlinus Scultetus-t jelölte meg. Nem tudjuk, hogy az itt említett azonos-e az általunk tárgyalt soltésszal, tisztségét, nevét, valamint a nagyjából megegyező korszakot tekintve azonban ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki.
Trsztenát Luxemburgi Zsigmond uralkodásának ideje alatt annak unokatestvérei, Prokop és Jodok morva őrgrófok dúlták fel seregeikkel.
Az 1397-es temesvári országgyűlés határozatai következtében mindazok, akik katonai ellenszolgáltatás fejében földtulajdon adományához jutottak, személyesen hadviselésre lettek kötelezve (insurrectio personalis). Ez alól csak az öregek és a betegek alkottak kivételt, akik viszont kénytelenek voltak maguk helyett helyettest biztosítani. A tehetős nemesek ugyanakkor minden húsz jobbágyuk után egy íjászt voltak kénytelenek kiállítani. Ezek a folyamatok a soltészok-, valamint településeik előjogaira is hatással voltak.
Trsztena 1424-ben már az árvai uradalom szerves részeként jelenik meg a forrásokban, amely uradalomnak domináns szerepe volt a Lengyelországgal folytatott só-, vászon és ólomkereskedésben is. A Schvankomir – nemzetségből származó nemesek már csak a mai Čimhová környékén tudták megtartani befolyásukat, ám röviddel ezt is elvesztették. 1438. február 19-én ugyanis a települést a liptói származású Platthy család nyerte királyi adományba. Úgy tűnik, hogy az árvai uradalom részéről a régi jogok támogatást nyertek, hiszen azokat 1480-ban, Fojt Adalbert akkori trsztenai soltész által a túróci premontrei konvent előtt Znióváralján (Kláštor pod Znievom) történt felmutatásukkor elismerte. Ezek szerint tehát Hertel János soltész leszármazottjai a megváltozott állapotok ellenére is meg tudták eredeti jogállásukat és szabadalmaikat tartani.
A Hertel család származását tekintve alighanem azonosulhatunk J. Langer véleményével, aki gyökereiket a sziléziai Einseidelben feltételezi. A Trstensky (Trsztyenszky) családnak a Hertel családból való származását szintén joggal feltételezhetjük. Hasonlóképpen nem zárhatjuk ki a két család teljes azonosságát és az ebből kifolyó időközi, helynév szerinti névváltoztatás lehetőségét sem.
Trsztenának a 15. században nem adatott meg a nagyarányú fejlődés lehetősége, az időszakot inkább az általános szegénység jellemezte. Mindezek mellett az árvai váruradalom várnagyainak (castelanus) igényét is ki kellett elégítenie és természetesen a helyi soltészokat sem csorbíthatta meg jogaiban. Időközben ugyan a mezőváros vámmentességi jogot nyert, azonban a vásártartás joga továbbra is a helyi soltészok kezében maradt, egészen 1609-ig.
A Trstensky család 16-17. századi vallási hovatartozását illetően (megfelelő források hiányában) egyelőre csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. A régi szakirodalom a helyi templom és plébánia létrejöttét egyaránt 1397-ben feltételezi. Ami a reformáció időszakát illeti, D. Čaplovič a protestantizmus eszméinek árvai elterjedését az 1520 – 1550-es évekre adatolja. Korai jelenlétük természetesnek mondható, hiszen a német nyelvterületeken világra jött eszmékkel szemben az árvai németek fogékonyaknak mutatkoztak. A velük való azonosulásuk így sokkal hamarabb bekövetkezett, mint a szlovákok vagy a magyarok esetében. A lutheri eszmékkel való azonosulásnak a lehetősége a Trstensky család esetében is joggal feltételezhető, hiszen gyökereik a németnek mondott Hertel soltész személyében valószínűsíthetők. Evangélikus egyházi gyülekezetről már 1551-ben szólnak a források, 
Turdossinba lokalizálva azt. Hasonló gyülekezetek alakulásának ideális feltételei pedig az árvai uradalmat 1556-ban megszerző Thurzók színrelépésével teremtődtek meg, akik a lutheri eszmék terjesztőiként Árvát a katolicizmustól való elhajlás útjára terelték.